Hunyadi László

1433-ban születtem, Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet első gyermekeként, Mátyás király bátyja voltam. Erdélyben nőttem fel, itt volt birtokaink nagy része. Tanítómesterem személyében Vitéz János váradi érseket tisztelhettem, aki átadta hatalmas humanista tudásának színe-javát. Ezzel egyidejűleg elsajátítottam korom legfőbb harcászati ismereteit is, apám mellett kora gyermekségem óta résztvettem a hadjáratokon. A balul sikerült rigómezei ütközet után (1448) Brankovics György szerb fejedelem udvarába mentem túsznak. Annyira nem volt rossz. Emberséget tanultam. Megállapodásunkhoz híven 1448-ban Brankovics unokáját, Cillei Ulrik lányát jegyeztem el, de a jegyességünk végül felbomlott. Soha sem bántam meg. 1450-ben már Garai László nádor lányával jártam jegyben. 1453-tól pozsonyi gróf, majd horvát-szlavón bán és temesi ispán lettem. Több hadjáratot személyesen vezettem a Felvidékre. Apámat a nándorfehérvári győzelmet követően elragadta a halál és így én 1456-ban, a család élére kerültem. Mivel jegyesem Garai nádor lánya, Mária volt, és számos támogatóval rendelkeztem elsősorban a köznemesség soraiból, úgy gondoltam nincs mitől félnem, előző jegyesem családja is megbékélt már. Az uralkodó, László király is biztosított jóindulata felől, de ez nem tartott sokáig. Még 1456-ban a futaki országgyűlésen Cillei Ulrik kapta meg apám tisztségeit és aljas módon és igazságtalanul csak úgy volt hajlandó garantálni birtokainkat ha lemondok a birtokunkban lévő várakról. Még Nándorfehérvárról is le kellett mondanom. Rövidesen elmélyült köztünk a gyűlölet. Nándorfehérvár átadásának napján meg is akart öletni engem,de kitudódott a terve. Nagybátyám, Szilágyi Mihály biztatására a várba csak királyunkat, Lászlót és Cilleit bocsátottam be, a több ezer fős kíséretük a falakon kívül rekedt. Nem ez volt az utolsó eset amikor Cillei az életemre tört. 1456. november 9-én egy dulakodásba torkolló vita végén újfent megtette, kardot rántott, de hűséges embereim őt vágták le. László király megkegyelmezett nekem. Megkaptam apám volt tisztségeit is, így lettem főtárnokmester. Temesváron oklevelet is kiadott és kezét a Bibliára téve esküdött meg anyámnak, Szilágyi Erzsébetnek, hogy Cillei haláláért engem bántani nem fog. És én megnyugodtam, én szamár… Pedig ez csak vihar előtti csönd volt, ezután harapódzott el az aljasság a királyi udvarban. Tőrbecsaltak Mátyás öcsémmel együtt, Budára hívattak és börtönbe vetettek mindkettőnket. Gyilkosság és felségárulás miatt fővesztésre ítéltek. 1457. március 16-án Budán, a Szent-György téren sokan várták utolsó szavaimat. Nem emlékszem ezután semmire. A legenda szerint a hóhér szánalomból elhibázta az ütéseket, háromszor sújtott le és nem sikerült életemet kioltania, így a királynak kegyelmet kellett volna adnia, ezt azonban nem tette meg az aljas, és az éles penge végül megtette kötelességét. Nem tudhatom ebből mennyi igaz. Az viszont bizonyos, hogy Drága Mátyás öcsém nem hagyta, hogy hűtlen kutyaként a hóhér által elkaparva nyugodjak a bitó alatt, 1458-ban kihantoltatta testemet, és ünnepélyesen Gyulafehérvárott, apánk mellett helyezte örök nyugalomra.